Színezd újra!

 

tavasz

Álltam a festékboltban a régóta dédelgetett terveimmel, fogtam az egymillió árnyalatot tartalmazó színskálát, és a tervek kezdtek szép lassan köddé válni.. Biztos, hogy ez a szín? Nem amaz? Dönteni kellett, mert a férj és a gyermek szűkre szabták a kereteket.. döntöttem, persze tök más lett, mint amin a tervezés fázisban esténként órákat merengtem…  A színskálát nézve az jutott eszembe, hogy nagyon hasonlít az élet szövetére. Anita Moorjani használja ezt a kifejezést. Végtelen árnyalat van, szinte ijesztő. A választásunk többsége a komfortzónában zajlik, ha a natúr színeket szeretjük, nem merészkedünk a ragyogó, élénk tónusok felé… és fordítva. Mert el sem tudjunk képzelni, hogy tetszene, hogy működne. Ha nézi ez ember a tévében a lakás/ház átalakító műsorokat, elképesztő milyen változásokat fogadnak el egy szempillantás alatt az emberek. Maguktól soha nem lettek volna ilyen bátrak, de az új, mondjuk úgy: a paradigmaváltás lenyűgözi őket, szempillantás alatt az lesz a természetes. Hol van már az a katyvasz, amiben eddig éltek, maguk is nevetnek rajta. Valahogy így működik a hiedelmeink elengedése is.. sárga helyett, zöld.. és már eltűnt a katyvasz, már egész más a világ, másként működik minden. Nemhogy másként, hanem jól, és jól érezzük magunkat benne! Egy olyan világban, amiről addig fogalmunk sem volt. Amíg a sárga világban élünk, el sem hisszük, mennyi örömet tartogat a zöld. Persze ez nem megy mindig egyedül, kell néha egy dizájner, aki odafesti azt a zöldet…

Varrtam egy bagolyt


bagoly
Na és, tehetnénk fel a kérdést, ha nem olvastuk volna Mrozeknél, hogy   a na és az ostobák kérdése. Történt egy nap, hogy megérett bennem az elhatározás, hogy varrni kell valamit. Nem valamit, egy bagolyt. Egyrészt, hogy tudjam, képes vagyok varrni egy bagolyt.  Másrészt meg érezni akartam, hogy ki tudok lépni az addigi paradigmából, kitérek-e a jól bejáratott hitrendszeremből. Abból például, hogy hülyeség bármit is varrni. De főleg baglyot. Persze volt ürügyem,hogy a gyereknek varrom, de ez  full kamu volt, hiszen hol a túróba érdekli a gyereket az, hogy az anyja varr-e valami madarat.

Szóval a hülyeség bagolyt varrni  feliratú sorompót átlépve nagy lendülettel előkaptam a szekrény alján hányódó kreatív zacskómat, kiszabtam, összevarrtam a madarat, szerintem egy óra alatt. És meg kellett állapítanom, hogy ez a bagolyvarrás jólesett. Egyrészt  kielégült  a bennem szunnyadó dilettáns művész. Némi önelégültséggel gondoltam Miki bácsira, aki csak azért adott ötöst anno technikából, hogy ne rontsa el a kitűnő bizonyítványomat. Lehet, hogy rosszul faragtam akkoriban a periszkópot, és rühelltem a gyakorlókertet is, de most bagolyban odatettem magam.  Hogy is van ez? Van-e itten tanulság? Aki ismer tudja, hogy azért hamarost kikerekedik a világmegváltás is. Szóval az a szitu,  hogy életben néha érdemes gondolni egy merészet, és letenni egy dédelgetett rögeszmét. Lehet ez valami eszetlenül radikális, hogy mondjuk költözzünk ki Új-Zélandra. Ez a ritkább, és nem is biztos, hogy megoldja azt,ami elől menekültünk. De mondjuk, le lehet tenni olyan téveszmét, hogy hülyeség felnőtt fejjel kreatívkodni. Mert öreg vagyok én már ehhez..  Miért? Ki mondja? Ki nem engedi meg?

Vagy olyanokat, hogy majd ha lesz idő, belefogok ebbe-abba. Mire vársz? Kapcsold ki a tévét,és máris időmilliomos vagy.  De olyat is érdemes elengedni, hogy csak a kemény munka hozza meg a gyümölcsét. Biztos? Ismersz ellenpéldát? Látod, ő nem hiszi ezt el. Mert ez is csak egy hiedelem, egy korlát, egy sorompó.  Aztán azon is érdemes elmélázni, hogy igaz-e, hogy csak a legmagasabb teljesítmény az elfogadható. Hogy mindig meg kell feszülni?  Ismersz ellenpéldát? Jaaaa.

Igaz-e, hogy egy nőnek szolgálni kell a családját, hogy egy férfinak uralnia kell az érzéseit?

Igaz-e, hogy úgy kell élnem, hogy az tetsszen a szüleimnek, a páromnak?

Igaz-e, hogy értékesebb vagyok, ha a környezetem elvárásai szerint viselkedem, nem önmagamat adom?

Igaz-e , hogy az élet nehéz, és nem érdemeljük meg a boldogságot?

Igaz-e, hogy a “másik” párt van hatalmon, akkor ez ország egy nagy fostenger?

Szabad folytatni.

Ha hiszed a felsorolt állításokban, akkor ez lesz a valóságod. Ha azt hiszed, hogy a boldogtalan életedért Orbán Viktor a felelős, akkor boldogtalan is marad. Ha megnézed, milyen lenne az életed enélkül a gondolat nélkül, akkor fogsz találni egy másik életet. De ehhez azt kell, hogy észrevedd azt, hogy másképp is lehet nézni a világot, a családod, de legfőképp magadat. Vannak elméletek,miszerint a gondolataink 90 %-a nem is a miénk.

Hogy kié? A szüleinké, a párunké ,a szomszédé, a főnöké, a plébánosé, a zöldségesé, és a többi. Érdemes keresgélni, hátha néha ráakadsz egyre-másra abban a maradék 10 %-ban, ami tényleg a tied.

Hiszem, ha látom, szoktuk mondani. De nem. Amit hiszek, azt látom, ez így működik. Amíg át nem léped kedvenc sorompóidat, vagy le nem teszed a szemüveget. Uff.

Meghalunk… és ennyi?

Négy évvel ezelőtt, így ősszel kezdődött. Eleinte csak rosszul érezte magát apu, aztán decemberben kiderült,hogy tüdőrák. Február elsején ment el, a legszebb hóesésben. Akkor láttam igazán testközelben a halált. Azt, hogy milyen. Ha az orvosokon múlik, akkor nevezhetjük nyugodtan túladagolásnak. Mert ahhoz nagyon értenek, hogy ne fájjon az elmúlás. Legalábbis fizikailag. Ha mást nem is, ezt megértettem akkor. Hogy a szenvedést lehet csökkenteni, bizonyos esetekben. Ez is valami..

A nyáron kaptam egy könyvet a Bioenergetic Kiadótól, amit akkor félretettem, nem izgatott annyira. Csak mellékesen: hányszor történik ez meg velünk, hogy odatolják az infót az ember orra elé, de nem rabol rá, mert akkor épp más fontos. Aztán utólag kiderül, hogy ott volt ám a segítség, a támogatás, ott volt minden. Csak nem vettük észre, mint a jámbor pap a viccben.  Aki ismeri a tanmesét, ugorgyon.

Egyszer nagy árvíz volt egy faluban, mindenkinek sikerült elmenekülnie, csak a papnak nem. Felmászott a templomtorony tetejére, ott imádkozott.  – Kérlek Istenem, ments meg a vízbefulladástól. Majd nagy hittel várta a választ. Nemsokára arra jött egy csónak, odamentek hozzá az emberek, hívták, hogy szálljon be. Azt válaszolta, hogy nem megy, mert őt Isten fogja megmenteni. Hiába győzködték, hogy elmerül a templomtorony is, nem volt hajlandó beszállni. Nemsokára egy másik csónak vetődött arra, de ő ugyanúgy elküldte őket. Végül egy helikopterrel akarták kimenteni, de azt sem fogadta el, hogy őt majd Isten megmenti.

Végül a víz elérte a templomtorony tetejét, így a pap megfulladt. A mennyben Isten előtt állva megkérdezte. Uram, hát imádkoztam hozzád, hittem Benned, és mégis megfulladtam. Miért nem segítettél? Fiam – szólt Isten – én küldtem két csónakot, és még egy helikoptert is az utolsó pillanatban…

Aztán egy olyan embertől hallottam ezt a könyvet, akitől nagyon sokat tanultam mostanában az életről, a világról, a szeretetről. Templom doktor ajánlotta Anita Moorjani könyvét. Meghaltam, hogy önmagamra találjak – ez a címe. Utam a ráktól – a halál kapuján át – a valódi gyógyulásig – alcímmel. Igen, csodás gyógyulásról van szó, látszatra, bár ennél sokkal több Anita története. Anita végstádiumú rákban halt meg, mondhatjuk ezt,  mert a legjobb orvosi tudás szerint órái sem voltak hátra, amikor bekerült a kórházba. Kómában volt, a  teste már szinte teljesen leállt, de ő látta és hallotta, ahogy az orvosok tájékoztatják szeretteit, arról, hogy nincs tovább. Aztán felébredt, és viszonylag rövid időn belül teljesen meggyógyult, a rák eltűnt. Félúton volt, és megtapasztalta azt, amit hivatalosan halál közeli élménynek hívnak. Gyógyulására a  tudomány szerint nincs magyarázat. Illetve van, hiszen Anita elmondja, mi is történt,amikor átlépte a határvonalat:

” A szabadság és a felszabadultság olyan érzése volt ez, amit a fizikai életemben még soha nem tapasztaltam. Nem tudom másképp leírni, mint olyan boldogság érzést, amelybe hatalmas adag örvendezés és öröm vegyül. Végre megszabadultam beteg és haldoklótestemtől, végre megszűnt mindaz a fájdalom,amit a betegség okozott. 

Nem azt éreztem, hogy fizikailag kerültem máshová – sokkal inkább olyan érzés volt, hogy felébredtem.” 

Izgalmas gondolatok egy más világról…  vagy a másvilágról?

Ezekben a pillanatokban, percekben, órákban megéli a fantasztikus egységet az Univerzummal, magát a teljességet. Megérti, hogy a rákot nem büntetésként kapta, mert valami rosszat tett, nem negatív karmaként, mint ahogy azt korábban hitte. Megértette, hogy azért lett rákos, mert a félelmeivel és a saját hatalmával megteremtette a betegséget.  Megérti azt is, hogy az élet célja, hogy önmagunk legyünk, megéljük önmagunk igazságát, és az a szeretet legyünk, akik vagyunk valójában. Megkapja a tisztánlátás képességét.

A halálközeli élmény messze túl van az elmén, és éppen azért gyógyultam meg, mert a káros gondolatok végre teljesen eltűntek az útból. Nem a gondolkodás, hanem a lét állapotában voltam.

A halálközeli élmény a tiszta tudatosságállapota volt,amely minden korábbi dogma és tan felfüggesztését jelentette. Ez tette lehetővé, hogy testem “újraindítsa” önmagát.

A gyógyulás után igyekszik azt is megérteni, mi lehet az oka annak, hogy mindezt megtapasztalta. “Önmagam akartam lenni, amennyire csak lehetséges, megízlelni és kiélvezni minden pillanatát annak, hogy életben vagyok. “

És talán az egyik legfontosabb gondolata:

A legfontosabb:önmagunk szeretete. Nem emlékszem, hogy valaha is arra bátorítottak volna, hogy becsüljem és szeressem magam  – és soha nem is fordult velem elő, hogy így tettem volna. 

Nem folytatom tovább, mert lehet, mert akit ez megérint, az el fogja olvasni.

Ez a könyv fantasztikus tanításokat tartalmaz. Benne van, amit a világról, annak működéséről, az életről tudni lehet és kell.  Meg amit a halálról. Nem több és nem kevesebb. Olvasd el, kapsz válaszokat, hogy merre tovább.

Forrás:

Anita Moorjani

Meghaltam, hogy önmgamra találjak

Bioenergetic Kiadó

Adtam a transznak

Transztáncon jártam. Állati jó volt, pedig nem volt semmi meztelenkedés, he-he. Régóta hívtak, hát mentem. Nem tudtam, mire számítsak, még nem jártam Ozorán.

Volt idő, amikor Anna barátnőmmel, zsenge és ropogós lánykorunkban egy üveg –  idővel már kettő – martini társaságában betettük a magnóba a Szécsi Pál kazettát, .. már akkor sem hatott rám különösebben a mainstream culture – na át is kopogtak a szomszédok.. ez ugye, nem tegnap volt.. meg aztán be is láttuk, hogy a tánc oké, de a martiniről sürgősen le kell jönni.

Szóval ez a transztánc azokat az önfeledt csajos, első Szigetes élményeket idézte fel bennem, alkoholmentesen. Babi, a csoport vezetője elmondta a szabályokat, főként azt, hogy ami itt történik, arról nincs fészbukkos posztolgatás, mert minden titkos. Erre azért felvontam a szemöldököm, hogy mi készül akkor itten, pontosan, de utólag maximálisan egyetértek, én se örülnék, ha leírná valaki – rajtam kívül -mekkorát pogóztam. A transztánc során tudatosan válogatott zenékre táncol az ember, méghozzá a félelem, a harag, a káosz, az életöröm, és az elcsendesedés témájában. Megdöbbentő átélni, hogy mi mindent hoz ki az emberből egy-egy zene, már ha bele mer menni a táncba, úgy istenigazán. Úgy, ahogy soha sehol nem teheti meg, pláne harminc felett, csak egy ilyen intim közösségben, ahol mindenki azért jött , hogy megszabaduljon valamitől. Volt, aki megilletődötten kezdte, volt aki bátrabban beindult. A tánchoz hozzátartozik egy tudatos, ritmizált légzés is, ez segít hozzá a transz állapothoz, mert azért az nem jön csak úgy magától. De az sem baj, nem kötelező itt semmi.

Én – tudatában a marhára kevés szabadidőm felbecsülhetetlen értékének – aszontam, most vagy soha, ki kell használnom a lehetőséget, hátha meg tudok valamit ma is,  így egyetlen percig sem fogok szemérmeskedni. Csukott szemmel nyomjuk, a társaság intelligenciája az első pillanattól érzékelhető volt, tehát kockázat zéró, úgyhogy kiszabadult belőlem az afrikai bennszülött, a rocker, a tangótáncos, néha az állat, meg még ki tudja ki… Teljesen feloldódtam a zenében, kilazult a tánctól az összes porcikám, a nyakam, a csípőmben motoszkáló idegfájdalom, maga volt a tökéletes stresszoldás, némi időutazással vegyítve, hogy emlékeztessem magam arra, hogy a rengeteg teendő mellett néha nem árt egy kis ereszd el a hajamat.  Szakadt rólunk a víz, mindenkiről.

Napokig velem volt az élmény, megyek legközelebb is. Menjen mindenki, aki több terhet hordoz, mint kellene, mert ott leteheti. Persze ha meg meri engedni magának. Sütő Annamária Babit keressétek a Facebookon.

Ölelsz vagy csókolsz?

Nem, nem Fejős Éva eheti regénye lopta be magát a szívembe.  A cím egy játékra utal, fut olyan néven is, hogy Felelsz vagy mersz! Fülledt házibulik standard, optimális esetben grupiba torkolló társasjátéka. Vagy válaszolsz az indiszkrét kérdésekre, vagy ölelsz, csókolsz, ha jól értem. A játékról amúgy a 12 évesünktől értesültem, a napközis táborban szórakoztatták magukat a tikkasztó  augusztusi hőségben, mígnem a tanárok észrevették, és megtiltották az ötödik-hatodikosok önfeledt szórakozását.

Kell-e ezen megdöbbeni, a kérdés ez.

Ha arra gondolok, hogy bezzeg a mi időnkben, akkor idegrohamot kapok. De ebből nem lehet kiindulni, mondom folyton magamnak. A  világ megváltozott, nyugtatom magam, baromira nem sok sikerrel.  Beugrik, hogy egy gyereknőgyógyász azt nyilatkozta, hogy 7-8. osztályban egyre többen élnek aktív szexuális életet, akkor nincs min meglepődni. Ha eszembe jut, amit B. barátnőm mesélt, hogy vannak lányok, akik a nagyszünetben orális szexszel örvendeztetik meg fiúpajtásaikat a wc-ben… általános iskolában vagyunk még mindig, vigyázat.. akkor.. mi vaaaaaaan??

Persze, naponta látom, hogy miként kommunikálnak a Facebookon a tinik, milyen képeket tesznek fel magukról.. tudjuk. Az azért meghökkentett, amikor gyerekkori barátnőm tinilánya olyan képet tett fel, amelyről egyértelműen látszott, hogy szex előtt, közben, utána készülhetett.. nem látszott ugyan semmi, de érteni lehetett…  Évi, a fodrászom mesélte, hogy az ofő behívatta a szülőket, hogy rákérdezzen, a harmadikosok mit keresnek hétköznap este tízkor a Facebookon. Másnapra törölte is a fél osztály az ofőt..  nehogy má beleugasson…

Kell-e ezen megdöbbenni?

Valamiért jobban tombolnak a hormonok, mint húsz éve, ez teljesen világos. Amikor melltartót hord az egész 5/B – a fiúk nem, ok –  és 39-es lábon járnak a lányok, akkor észre kell venni, hogy ötödik- hatodikra felnőnek a gyerekek. Testileg.  Amikor feldob az ötödikes egy leheletnyi sminket fél nyolckor, hogy jobban nézzen ki technika órán, akkor azért felszisszenek..   ez a világ nekem állatira nem tetszik. Amikor hellót köszönnek az ötödikesek,  az sem tetszik. Mert tegezhet, nem ez a baj, de majd ha én úgy gondolom, hogy jó ez mindkettőnknek. Addig meg maradjunk a jó napotnál.

Most megint előhozakodom a tévézés iránti ellenszenvemmel.  Mert a probléma egyik gyökere itt van, a másik meg ott, hogy a szülők a gyökerek.  Nevelés, értékrend zéró, nincs is kedvük, ők maguk sem tudják, mihez lehetne igazodni. Kutatások egyértelműen kimutatták, hogy a sokat tévéző gyerek korábban is szexel, és agresszívabb.

Az agressziót naponta látom a játszótéren, sokkoló. A múltkor vitába keveredtünk egy szemtelen 13-14 éves fiúval. Lerohant az anyja, hogy megvédje – senki nem akarta bántani, nyilván – de már a reflex is ijesztő, és rendkívül zaklatottan azt magyarázta, hogy ő arra neveli a gyereket, hogy mindig védje meg magát. Kitől? Tőlem? Amikor megkérem, hogy ne focizzanak a babajátszótéren, mert ilyen banális a történet. De a gyerek csak vitatkozik, képtelen abbahagyni, képtelen tiszteletben tartani egy kérést, az együttélés minimális szabályait. Mert ő megvédi magát…  anyuka jószándékú elképzelése mekkora félreértéshez vezethet..

És a többség a tévén nő fel, ez a mai magyar valóság.

De mindezek ellenére van egy vékony réteg, aki szembe megy az árral, minimalizálja az agymosást, kivonja a magát a fogyasztói társadalomból, nem zabálja az ipari szemetet, hanem főz, kimegy a zöldbe, kultúrával és hittel él, ért a jó szóból.  Drukkolok nekünk, de jól látható, nem lesz egyszerű. Ja, és nem vagyok pesszimista, a saját út mindig erőt ad.

 

Anyukafilozófus a homokozóban

Baromira elúsztam a bloggal, valahogy hátrább sorolódott, talán mert több időt töltök mostanság a homokozóban, mint a konyhában. Ami egyáltalán nem érdektelen terep, pillanatok alatt előítéletek özönében találja magát az ember, adja is kapja is, hogy rendben legyen az egyenleg. Ma is a fülemben cseng, amikor az első megjelenésünkkor a játszótéri anyukaklán feje jelezte, hogy mik is a szabályok, ki a főnök a placcon. Meglepő volt tulajdonképpen, miket engednek meg maguknak a népek, de hidegen hagy mindenféle kísérlet, ami a betagozásomra irányul. Hamar rájött ő is.

Homokozós anyuka vagyok, nincs terhemre mezítláb a homokot túrni, GZ vezényel, mit kell csinálni, én meg szófogadóan végzem a dolgom.   Ez persze rögtön szemet szúr a többi gyereknek, hogy van itt egy néni, aki faszányos tortákat meg sütiket készít, mi mást is ugye.. és a gyerekek azonnal hozzánk csapódnak, van, hogy öten ülnek körül, segítenek, beszélgetünk. Az anyukájuk, de főleg a nagyik megkönnyebbülve hűsölnek az árnyékban, elvégre jó kezekben van a gyerek. És igen, tényleg jobb ez így, mert amit szegény nagyik összeaggódnak, azzal már hegyeket lehetne elhordani. Képzavar, tudom.  Mindenről lebeszélik a gyereket, ne menjen fel, ne menjen le, ne fogja meg, ne úgy másszon, és főleg ne legyen koszos, vizes semmi esetre se. Nyomorult szülők ülnek a melóban, halálos nyugalomban, mert a nagyi vigyáz a gyerekre. Valóban vigyáz, de annyira,hogy még a levegőt is elszívja előle, nehogy baja essék. A gyerek meg kifejleszti a szelektív hallást, a nagyi folyamatos kántálása egy idő szimpla háttérzaj lesz.

Egészen megdöbbentő mennyire szívesen kapcsolódnak be nagyobbak is a játékba, a balatonparti homokozóban 7-8 éves lányok is mellénk ültek játszani, GZ legnagyobb gyönyörűségére, rajong a nagy gyerekekért, és a hatvan feletti hölgyekért. Ez utóbbi természetesen kölcsönös. Szóval anyuka napozik a törölközőn, a homokba nem megy, mert azt utálja, a vízbe sem, mert az meg hideg, a gyerek minden könyörgése le van pattintva. Ha kettő nagyobbacska van,akkor meg ne is reménykedjenek,  mert nekik kötelező együtt jól érzeni maguknak.

Nekem ettől feláll a szőr a hátamon. Hallom máris a kontrát, én még lelkes vagyok, nekem kicsi a gyerekem, majd elmúlik, jól fog esni kicsit dögleni. Nem fog elmúlni, most mondom. Azt mindenki elfelejti, hogy mennyivel strapásabbak a mindennapok egy kicsivel, mint egy naggyal. 17 hónap alatt kb. ötször aludtam ki magam, mellékesen. De tudom, ezen a többség átesett. A nagyobbak mellett már simán jut szabad idő a felnőtteknek, nem igénylik az állandó foglalkozást, ezért is szívszorító látni, ahogy ódzkodnak a közös játéktól a szülők. Mibe kerülne az a fél óra eszetlenkedés a vízben, vagy megnézni, hogyan függeszkedik a mászókán. Engem zavarna, ha azt látnám, a gyerekem más anyuka szavain csüng, sóvárogva araszolgat centiről centire a homokozóban, mert annyira szeretne játszani. Meg beszélgetni. Bárkivel.. és ebből azért gáz is lehet. A jóra való restség.. annyiszor eszembe jut. Asszem ez a modern ember keresztje. Az egyik.

Meg kell mondanom, hogy beugatós is vagyok. Legutóbb két tohonya kamaszt próbáltam lebeszélni, hogy tönkretegyék a babacsúszdát.  Volt velük egy hat-hét éves forma kistesó is, nevezett Tomi, aki hátrafordult, és annyit mondott, ha nem tetszik el lehet menni máshova. Mit mondtáááááááááááááál? – hördültem fel. De éreztem, hogy agyonsokkolt ez a mondat, az, hogy egy hatéves gyerek így simán visszapofázik egy idegen felnőttnek. Vettem egy nagy levegőt, és próbáltam elhessegetni a víziómat arról a világról, ahol ilyenek a gyerekek, akik majd felnőttek lesznek.  De kiszúrták a gondosan ápolgatott rózsaszín buborékomat, amiben élek a gyerekemmel.  Üdv a való világban. Kétségeim és kérdéseim lettek, sok, sok…

lesznek kaják is hamarosan

Te szigorú vagy, apa szivat

Ezt mondta a 12 éves kamasz arra a kérdésre, hogy mit gondol, melyek a legjobb, és  legrosszabb tulajdonságaink. A játék nagyon hasznos, ha bírod a kritikát, az ötletet Diana Loomans könyvéből csórtam.  A Balatonon voltunk, a hangulat éppen jó volt,  azért éppen, mert egy kamasz társaságában az atmoszféra pillanatok alatt komoly változáson tud átmenni, egyik pillanatban még minden oké, után azt érzed, te vagy a legszánalmasabb, legértetlenebb ember a világon…  és még lehet, hogy igaza is van részben, hehe. No, de akkor éppen erről szó sem volt!  Szóval  a teraszon üldögéltünk az árnyékban, gondoltam megreckírozom a kérdést, lássuk, mit is mond. Láthatóan nem félt megmondani, amit gondol, biztattuk is, hogy legyen bátran őszinte, legfeljebb kap két bazi nagy pofont. Viccelteeeeeem, még mielőtt valaki feljelent, helló. Ezzel a hellózással amúgy ki lehet kergetni a világból, bunkóságnak tartom, egész konkrétan.  De ez legyen az én bajom.  Jó kis önismereti gyakorlat ám ez, látni a gyerek arcát, amint gondolkodik a szavakon. A jó tulajdonságaink felsorolása után úgy vigyorogtunk, mint akit hájjal kenegetnek, a rosszak után meg…  a férjem rögtön vitába akart szállni, de gyorsan leugattam szegényt, utólag is bocs. Ha nem tetszik, változtatni kell.  Ami klassz volt, hogy rossz tulajdonságból igazából kevesebbet tudott mondani, a jókat hosszasabban sorolta. Áldott gyermeki lélek, hogy a jót is látja. Milyen kár, hogy felnőve ezt sokan elfelejtik. Rám, ugye, azt mondta szigorú vagyok, más negatív dolgot kínlódva sem tudott, vagy nem akar mondani.   Igen, ezt tudom, látom, tapasztalom, hogy van némi tekintélyem, mert velem szemben nem enged meg annyit, mint az apjával meg az anyjával. De hát végülis csak egy idegen vagyok..  persze azt nem szeretném, hogy féljen, jesszus…  Miért is lát szigorúnak? Az tény, hogy megkövetelem a tanulást, ha nálunk van, (értsd:  akár órákat együtt tanulunk, ha szükséges ). Néha úgy tűnhet kihajtom a lelkét, a képességeihez mérten mindenképpen,  meg még egy picit jobban, viszont szokott is lenni eredménye.  Nem legyintek, ha rossz jegyet kap, nem szeretem az öncélú szemtelenkedést, szócsatákat, de nem vagyunk barinők, mert ő egy gyerek. Mindemellett én vagyok az, aki leül vele beszélgetni, forrócsokis, csajos napot tartunk, meghallgatom az ötödik b dinamikus szociometriáját,  megveszem neki a vágyott könyvet, elviszem egy múzeumba.  Én ebben hiszek, hogy ha tiszták a célok és követelmények, és látom az igyekezetet, akkor utána lehet tőlem kérni bármit, időt, törődést, kacatot, palacsintát.  Lehozom a csillagokat is, nem csak ígérgetek.  Lehet, hogy ez szigorúnak tűnik a mai értékvesztett világban, nem tudom..  Azt látom, hogy az végképpnem építi a személyiséget, ha a gyereknek soha semmi sem jut, csak a szállás, a kaja, a tévézés, meg a rengeteg lecseszés, beszélgetés híján,  ami aztán a családi kapcsolatokat sem erősíti. Nem akarok patetikus lenni, aki ismer, tudja, hogy nem is vagyok, de olyan nagyszerű pillanatokat lehet teremteni egy-két jó szóval, a gyerek önbecsülésének növelésével, a sikerek és szándékok értékelésével és elismerésével, ami  a gyereknek egészen új, pozitív energiát és tartást ad. És ha ezt megérzi, élvezi, akkor megállíthatatlanul robog majd a további sikerélmények felé.

Előző korábbi bejegyzések